Lehet még évekig magyarázni a csendet, lehet még évekig várni a tökéletes pillanatra. De a történelem nem a magyarázatokat jegyzi meg, hanem azokat, akik ott voltak, amikor kellett. Én nem akarok tíz év múlva arról beszélni, hogy miért nem sikerült. Én most akarom megcsinálni. Veled, vagy nélküled. De veled sokkal könnyebb lesz. Dönts el: csak nézed, ahogy próbálkozunk, vagy te leszel az, aki átbillenti a mérleget?
Van az a pont, amikor az ember már nem „posztol”, nem „tartalmat gyárt”, hanem egyszerűen kiáll. Névvel, arccal, következménnyel. Én itt vagyok.
Minden platformon vállalom, hogy a TISZA mellett állok. Nem politikai divatból. Hanem azért, mert ami ma van, az nem ízlés dolga, hanem közös szégyen, igazságtalanság és leépülés. Az a mindennapi gyomorszorítás, amit már túl sokan ismerünk.
És mégis… néha úgy érzem, süket füleknek beszélek. Nem az ellenoldalon – hanem ott, ahol elvileg ugyanazt akarjuk: a változást.
Azt látom, hogy sokan úgy várják a rendszerváltást, mint az időjárást: egyszer csak majd megérkezik, mi meg kinyitjuk az esernyőt és örülünk. De a változás nem időjárás. A változás munka.
Én elvégzem a munkám a munkahelyemen, utána dolgozom a TISZÁ-nak, a hétvégéimet is ráadom. Beleteszem a szívem-lelkem. És igen, kimondom: elfáradtam. Nem azért, mert feladnám. Hanem mert az ember nem gép. Amikor valaki egyedül húz egy szekeret, előbb-utóbb nem a rúd törik el, hanem a váll.
A csend ma már nem semlegesség. A csend: állásfoglalás a jelenlegi rendszer mellett.
Ha változást akarsz, nem lehet többé „csak úgy” jelen lenni. Mert a „csak” szóval veszítünk el mindent:
- Egyetértek, csak nem írok.
- Egyetértek, csak nem osztom meg.
- Egyetértek, csak nem megyek el.
- Egyetértek, csak majd a fülkében…
A fülke fontos. De a fülkéig el is kell jutni. Oda pedig nem posztok, hanem emberek visznek el: szervezés, jelenlét, arcok, hívások, beszélgetések. A rendszer pont erre épít: hogy a tisztességes ember fáradjon el előbb. Hogy aki dolgozik, gyereket nevel, túlél, az a végén azt mondja: „Hagyjuk, nem ér annyit az egész…” – és csendben visszacsússzon a passzivitásba.
Én ezt nem hagyom. De egyedül nem tudom megcsinálni helyetted is.
Ezért most nem szép gondolatokat hoztam, hanem egy kérdést, ami mindenkit érint a körzetben:
Te mit vállalsz? Konkrétan. Nem érzésből, hanem cselekvésből.
Nem kell hőssé válnod, de kell valami, ami több a hallgatásnál. Válassz egyet:
- Állj mellém nyilvánosan: Egy komment, egy megosztás. Jelezd, hogy nem vagyok egyedül.
- Hozz egy embert: Egy rokont, szomszédot, aki eddig csak legyintett.
- Vállalj egy kis időt: Pult, szórólap, bármi. Csak egy órát.
- Beszélj pár emberrel: Csak mondd el nekik, miért nem mehet ez így tovább.
- Írj rám: Ha félsz nyilvánosan, írj privátban. De ne tűnj el.
Tudom, hogy sokan féltek. Tudom, hogy nézik a lájkokat, tudom a munkahelyi félelmeket. De ha mindenkinek mindig csak „érthető oka” van a csendre, akkor a rendszer marad, a mi életünk meg elmegy.
Én vállalom a fáradtságot, a harcot, az arcomat.
De suttogva nem fogjuk megnyerni a körzetet. És csendben nem fogjuk leváltani ezt a rendszert.
Ha velem vagy, állj mellém. Most.
Azt mondják, egy fecske nem csinál nyarat. Lehet. De ha elég sok fecske indul el egyszerre, az már vihar. Én már szárnyalok, de egyedül nem bírom a szembeszelet. Ne a partvonalról szurkolj, hogy ne essek le – gyere mellém, és repüljünk együtt. Mert ha most nem mozdulunk, akkor marad a sár és a csend. Én a vihart választom. És te?
— Márkus Zoltán
httsz.hu