Nem minden marad meg képeken. Van, ami mélyebbre íródik

Lassan lezárul egy korszak az életünkben.
Egy olyan időszak, amely mindannyiunkban mély nyomot hagy, mert valami olyasmit élhettünk át együtt, ami csak keveseknek adatik meg: egy közös ügyért mentünk előre, és egy hiteles ember mögé álltunk be.

Csodálatos élmény volt. De a nehézségeiről sem hallgathatok.

Voltak esték, amikor a laptop fénye mellett ültem, hallgattam a családom csendes álmát, és végtelenül egyedül éreztem magam a fáradtságommal. Ilyenkor halkan megszólalt bennem Dánielfy Gergőtől a Plankton. Értettem minden szavát: én is csak egy voltam a sok közül az áramlatban, egy apró pont, aki talán láthatatlan, de az élethez mégis nélkülözhetetlen. Volt, hogy ökölbe szorult a kezem, és a pokolba kívántam az egészet: a napi hajtást, a családtól és a munkától elvett órákat, a végtelen üzenetváltásokat, a telekonferenciákat, azt a feszültséget, amely már a csontjaimig hatolt. Aztán újra a kijelzőre néztem, megláttam a neveiteket, és tudtam: nem vagyok egyedül. Nem csak sodródunk, hanem együtt alkotjuk az óceánt.

Tudom, nem szerepelek képek tömkelegén, és soha nem is ez volt a célom. A háttérből viszont ott volt a szívem, a lelkem, a gondolataim és az elmém minden ereje. Nem mindig az látszik a legjobban, aki a legtöbbet adja, de én tudom, hogy ebben a közös történetben teljes valómmal jelen voltam.

Azt mondják, az ember életében talán csak egyszer adatik meg, hogy részese legyen egy valódi, alulról szerveződő OEVK-kampánycsapatnak. Ez nem egy steril gépezet volt, hanem hús-vér közösség. Egy csapat, ahol az ego eltörpült a közös cél mellett. Megfeszített tempóban, munkamegosztással, egymásba kapaszkodva vittük végig azt, ami sokszor emberfelettinek tűnt.

Most, hogy a pörgés után lassan valami furcsa vákuum marad, mélyen meghajlok előttetek. Nemcsak a munka előtt, amit beletettetek, hanem az emberségetek előtt is. Az az energia, amit ebbe a közös ügybe fektettünk, olyan köteléket teremtett közöttünk, amelyet igazán csak az érthet meg, aki ott volt velünk a frontvonalban.

Mély hálát érzek, hogy részese lehettem ennek a megismételhetetlen csodának. Köszönöm, hogy amikor meginogtam, ti tartottátok bennem a lelket. És köszönöm, hogy együtt megmutattuk: vannak az életben az egónál nagyobb célok is.

A kampány egyszer véget ér. A zaj elhalkul, a napi pörgés megszűnik, és egyszer csak ott marad utánunk a csend. Benne már a Quimby dallama lüktet: „Most múlik pontosan…” Érzem, ahogy az angyal a végén valóban ott hagyja a szárnyát a vállunkon. Mert ami bennünk közben megszületett, az nem tűnik el. Vannak emberek, akik nem a képeken maradnak meg, hanem a háttérben, a gondolatokban, az éjszakákban, a feszültségben, a reményben. Talán én is így voltam jelen ebben a közös történetben: nem elöl, hanem mélyen. És talán végül ez a legnagyobb ajándéka ennek az útnak, hogy nemcsak összekötött bennünket, hanem örökre meg is változtatott.

— Márkus Zoltán
httsz.hu