Amikor április 12-én belépünk a szavazófülke csendjébe, és behúzzuk azt az egyetlen X-et, valójában sokkal többet teszünk egy politikai döntésnél. Egy nyomot hagyunk magunk után. Egy lenyomatot arról, kik lettünk az elmúlt években, mit tűrtünk el, mibe fáradtunk bele, és maradt-e még bennünk hit egymásban, ebben az országban, a közös jövő lehetőségében.

Mert minden korszaknak megvan a maga lelki állapota. Van idő, amikor egy ország emel. És van idő, amikor lassan, szinte észrevétlenül elkezd lehúzni. Amikor a közös életünkből eltűnik a bizalom, a türelem, az egymás felé fordulás természetessége. Amikor már nem vitázunk, hanem gyanakszunk. Nem meghallgatunk, hanem címkézünk. Nem kérdezünk, hanem ítéletet mondunk.

Sokan érezzük úgy, hogy a mindennapjaink egyfajta politikai mocsárrá váltak. És a mocsárnak éppen az a természete, hogy minél inkább kapálózunk benne egymás ellen, minél több sarat dobálunk a másikra, annál mélyebbre süllyedünk mindannyian. Egy ideig még lehet azt hinni, hogy a másik lehúzása majd minket feljebb emel. De a mocsárban nincsenek győztesek. Ott végül mindenki veszít valamit: nyugalmat, józanságot, emberséget, reményt.

Talán ezért is volna ideje újra feltenni a legegyszerűbb kérdést. Nem azt, hogy ki melyik oldalon áll, hanem azt, hogy milyen országban szeretnénk élni. Milyen jövőt akarunk hitelesíteni a saját kezünkkel, a saját döntésünkkel.

Olyan országot szeretnék, ahol az időskor nem a nélkülözésről, a számolgatásról és a csendes kiszorítottságról szól, hanem a megbecsülésről. Ahol az ember évtizedek munkája után nem teherként van jelen, hanem olyan valakiként, akinek az élete, a tapasztalata, a múltja érték.

Olyan országot szeretnék, ahol a gyermekeink nem azt tanulják meg, hogyan kell félni egymástól, hogyan kell gyűlölni azt, aki másképp gondolkodik, hanem azt, hogy közösségben élni nem gyengeség, hanem erő. Hogy az elfogadás nem megadás, az emberség nem naivitás, és a szeretet nyelve nem szégyellni való dolog, hanem az egyetlen nyelv, amelyen hosszú távon egy ország még beszélni tud önmagával.

Olyan világot szeretnék, ahol a becsületes kétkezi munkás nem állandó szorongásban él. Ahol nem az a kérdés minden hónap végén, hogy mire nem jut, mit kell megint elhalasztani, miből kell újra lejjebb adni, hanem az, hogyan lehet előrébb jutni, hogyan lehet a munkából emberhez méltó módon élni. Mert nincs rendben az az ország, ahol a munka nem tart el, csak kifáraszt.

És talán eljött annak is az ideje, hogy végre ne a kapcsolatok világát tekintsük természetesnek. Ne az legyen a kimondatlan szabály, hogy nem az számít, mit tudsz, mennyit dolgoztál, mennyi erőfeszítés van mögötted, hanem az, kit ismersz, kihez tartozol, melyik tábor fogad be, vagy ki veszi fel neked a telefont. Egy egészséges országban a tudásnak előrébb kellene lennie a kapcsolatoknál, a tisztességnek a lojalitásnál, az emberségnek a politikai hovatartozásnál.

Mert amikor valódi baj van, hirtelen minden sallang lehullik. A betegágy mellett nem a pártszín számít. A munkahelyen nem a politikai jelszó számít. Egy család gondjaiban, egy idős ember félelmeiben, egy fiatal jövőtlenségében nem az számít, ki jobb- vagy baloldali. Ott csak az számít, hogy van-e segítség. Van-e orvos. Van-e iskola. Van-e tisztességes bér. Van-e meghallgatás. Van-e remény.

Ezért gondolom azt, hogy április 12. nem pusztán egy választási nap. Hanem tükör is. Egy pillanat, amikor nemcsak jelöltek és pártok között döntünk, hanem aközött is, hogy tovább mélyítjük-e az árkokat, vagy megpróbáljuk végre újra emberként nézni egymást. Hogy belenyugszunk-e abba, ami van, vagy megmutatjuk: maradt bennünk még erkölcsi ösztön, maradt bennünk még felelősség, maradt bennünk még valami abból, ami egy nemzetet nemcsak együtt élő emberek halmazává, hanem valódi közösséggé tesz.

A választás az Öné. Ez igaz. A döntés ott, abban a pillanatban valóban egyéni. De a következménye mindig közös. És talán éppen ez a választás legmélyebb igazsága: hogy amit ott, egyedül teszünk meg, annak a nyoma ott marad majd mindenki életében.

Mert a választás az Öné,
a jövőnk viszont közös.

— Márkus Zoltán
httsz.hu