Amikor már nem azt nézik, mit mondasz, csak azt, hová sorolhatnak

Érdekes világ ez.

Az ember leül, és leír valamit a saját nevében. Nem pártközleményt másol be. Nem propagandát ismétel. Nem szlogent ragaszt a valóság helyére. Egyszerűen csak megfogalmazza, amit lát, amit gondol, amit érez. Privát posztol. Privát ír. Privát válaszol.

És mégis, újra meg újra ugyanaz érkezik vissza:
„Ti tiszások…”

Nem az, hogy igaz-e, amit írtam.
Nem az, hogy miben tévedek.
Nem az, hogy mire lenne ellenvetés.
Hanem rögtön a címke. Rögtön a doboz. Rögtön a besorolás.

És ebben a két szóban sokkal több van, mint egy odavetett kommentben. Mert ez valójában nem válasz. Ez reflex. Társadalmi beidegződés. Egy korszak lelkiállapota. Egyfajta közös, rossz szokás, amely lassan természetessé vált körülöttünk: nem meghallgatni akarjuk a másikat, hanem minél gyorsabban elhelyezni valahová.

Nem az számít, hogy ki beszél, hanem hogy melyik oldalról.
Nem az a kérdés, hogy van-e igazság a mondatban, hanem hogy melyik tábor mondhatta.
Nem az ember érdekel minket, hanem a rajta lévő — vagy ráképzelt — matrica.

És talán épp ez az egyik legszomorúbb dolog ma a közéletben.

Mert amikor valaki azt írja: „ti tiszások”, akkor valójában nem velem vitatkozik. Nem az én mondatommal, nem az én gondolatommal, nem az én személyes tapasztalatommal. Hanem egy elképzelt csoporttal hadakozik, amelybe gyors mozdulattal bedobott engem is. Így már nem kell figyelni. Nem kell árnyalni. Nem kell elgondolkodni azon, hogy esetleg egy ember szólalt meg, nem pedig egy zászló.

Ez a mondat tehát kényelmesebb, mint a vita.
Könnyebb, mint a megértés.
És sokkal kegyetlenebb, mint elsőre látszik.

Mert nemcsak elutasít, hanem el is töröl.

Én ugyanis nem „mi”-ként szólalok meg, amikor írok. Hanem énként. A saját nevemben. A saját lelkiismeretem szerint. A saját mondataimmal. Lehet velem nem egyetérteni. Lehet vitatkozni velem. Lehet akár keményen is vitatni azt, amit mondok. Annak van helye. Annak még van méltósága is. De amikor a válasz nem az állításomra érkezik, hanem a rám húzott kategóriára, akkor már nem párbeszéd történik, hanem leegyszerűsítés.

És talán azért váj ez belém újra meg újra, mert én magam épp ezt igyekszem nem tenni másokkal.

Én nem szoktam odaírni senkinek, hogy „ti fideszesek”. Legfeljebb annyit írok: a Fidesz, vagy a kormány. És ez nem nyelvészkedés. Nem finomkodás. Hanem nagyon is lényegi különbség.

Mert egy politikai pártot meg lehet nevezni. Egy kormányt számon lehet kérni. Egy rendszert lehet bírálni. Ezek közéleti kategóriák. Ezeket elemezni kell is, szabad is. De amikor az ember helyére teszünk egy gyűjtőcímkét, akkor már nem rendszerről beszélünk, hanem személytelenítésről.

Akkor már nem azt mondjuk: ezzel a gondolattal nem értek egyet.
Hanem azt: te már nem is vagy érdekes külön emberként, mert tudom, hová sorollak.

És talán ez az igazi társadalmi ujjlenyomat.

Nem is feltétlenül a nagy szónoklatokban mutatkozik meg, nem a kampányplakátokon, nem a hivatalos nyilatkozatokban, hanem ezekben a félvállról odavetett mondatokban. A kommentekben. A reflexekben. Az automatikus címkézésekben. Abban, ahogyan egyre kevésbé tudjuk elviselni, hogy a másik ember nem pusztán valamelyik tábor meghosszabbítása, hanem önálló gondolata, saját története, külön hangja van.

Mintha ma már az egyéni hang gyanús lenne.

Mintha nem is hinnénk el, hogy valaki a saját eszével, a saját erkölcsi mércéjével, a saját tapasztalataiból jut el valamire. Mintha minden mondat mögött kötelezően szervezetet, tábort, hátsó szándékot, politikai törzset kellene sejteni. És ha egyszer valakit oda besoroltunk, onnantól már kész is a rövidített ítélet.

Pedig ez nemcsak a politikát teszi tönkre, hanem a hétköznapi emberi beszédet is.

Mert ha többé nem tudunk egymásra egyénként nézni, csak csoportazonosítóként, akkor lassan minden beszélgetés elveszíti az értelmét. Akkor már nem érvek találkoznak, hanem előítéletek. Nem mondatok feszülnek egymásnak, hanem törzsi reflexek. Nem figyelem van, hanem helyből kiosztott szerep. A másik emberből pedig nem partner lesz, hanem céltábla.

És ettől lesz olyan fárasztó minden.

Nem attól, hogy vannak nézetkülönbségek. Az természetes. Sőt, egészséges is lehetne. Hanem attól, hogy egyre kevesebben akarják valóban érteni a másikat. Sokkal gyorsabb rásütni valamit. Sokkal egyszerűbb leírni két szóval egy egész embert. Sokkal kényelmesebb azt hinni, hogy már tudjuk, ki mit miért mond — csak mert be tudjuk tenni valamelyik oldalra.

Közben pedig lassan elfelejtjük, milyen az, amikor valaki egyszerűen csak a saját nevében szólal meg.

Én ezt hiányolom.

Azt a világot, ahol még lehetett úgy vitatkozni, hogy közben nem kellett letagadni a másik ember egyediségét. Ahol az „én nem értek veled egyet” még nem csúszott át automatikusan abba, hogy „tudom, kik vagytok ti”. Ahol a közéleti vélemény még nem jelentette azt, hogy az ember elveszíti a jogát az egyes szám első személyhez.

Lehet, hogy ez apróságnak tűnik. Egy komment. Két szó. Egy vállrándításnyi mondat. De néha éppen ezekben a kicsi dolgokban látszik meg legélesebben, milyen állapotban van egy társadalom. Nem a nagy elméletekben, hanem a mindennapi reflexeiben. Abban, hogyan beszélünk egymással. Vagy épp hogyan nem.

És igen, az ilyen mondatok belém vájnak.

Nem azért, mert ne viselném el a kritikát. Hanem azért, mert mindig ugyanarra emlékeztetnek: milyen könnyen mondunk le egymásról emberként. Milyen gyorsan cseréljük le a figyelmet címkére, a kíváncsiságot gyanúra, a vitát besorolásra. És milyen nehéz ma megőrizni a saját hangot egy olyan közegben, ahol sokan már nem is a hangodat hallják, csak a feltételezett tábort mögötte.

Pedig talán minden normális közbeszéd ott kezdődne újra, hogy először nem azt kérdezzük: „ő melyik oldalról van?”
Hanem azt: „mit akar mondani?”

Mert amíg erre nem leszünk képesek, addig maradnak a címkék, a lövészárkok, a kész válaszok és a félreértett emberek.

És ez valóban nemcsak politikai állapot.
Ez társadalmi ujjlenyomat.

Amíg nem a mondatot halljuk meg, csak a mögé képzelt tábort, addig nem beszélgetünk egymással — csak bélyegeket ragasztunk emberekre.

— Márkus Zoltán
httsz.hu