Nem az fáj, hogy leírtam. Az fáj, hogy igaz.

Nem hibáztatok senkit azért, mert nem ért egyet velem.
Talán ezért is írom le ezt most ..

Van valami furcsa abban, ahogy egyesek mindenáron meg akarják magyarázni, hogy nincs igazam.

Nem vitatkoznak igazán.
Nem azt mondják, hogy amiről beszélek, az nincs úgy.
Nem mondják, hogy rendben van az egészségügy, hogy rendben van az oktatás, hogy rendben van az, ahogy ebben az országban ma ember és ember között különbséget tesznek. Inkább csak megpróbálják rám tolni az egészet. Hogy én változtam meg. Hogy én fordultam szembe valamivel. Hogy bennem romlott el valami.

Pedig lehet, hogy épp ez a legkényelmetlenebb az egészben: hogy nem bennem.

Mert én nagyjából ugyanazokat a dolgokat gondolom fontosnak, mint régen. Hogy a munka számítson. Hogy a tehetség számítson. Hogy a gyerek kapjon rendes oktatást. Hogy ha baj van, legyen orvos, legyen ellátás, legyen állam, ne csak propaganda. Hogy lehessen kérdezni anélkül, hogy az emberre rögtön rásüssék, hogy áruló.

Régen ezek nem felforgató gondolatok voltak, hanem minimumok.

És talán épp ez zavar sokakat.
Nem az, hogy új dolgokat mondok.
Hanem az, hogy régi dolgokra emlékeztetek.

Arra, hogy volt idő, amikor még nem volt szégyen a tisztesség.
Amikor még nem kellett minden kritikára azonnal hazaárulózni.
Amikor még a hit nem vak engedelmességet jelentett, hanem reményt arra, hogy lehet egy normálisabb országot építeni.

A legegyszerűbb persze mindig az, hogy „te változtál meg”.
Mert az felment mindenki mást a gondolkodás alól.
Nem kell akkor feltenni a kellemetlen kérdéseket. Nem kell belenézni a tükörbe. Nem kell összevetni a régi mondatokat a mai valósággal. Elég legyinteni egyet az emberre, és kész.

Csakhogy attól még a valóság ott marad.

Ott marad a várólistákban.
Ott marad a széteső közbeszédben.
Ott marad a gőgben, a cinizmusban, a „majd mi megmondjuk” hangjában.
És ott marad azokban az emberekben is, akik érzik ugyan, hogy valami félrement, csak még nem merik kimondani.

Én kimondtam.

És lehet ezt magyarázni, félremagyarázni, túlharsogni.
De attól még nem az fáj sokaknak, hogy leírtam.
Az fáj, hogy emlékeznek rá: valaha tényleg nem ezt ígérték.

Nem hibáztatok senkit azért, mert nem ért egyet velem.
Tudom, milyen az, amikor az ember ragaszkodik ahhoz, amiben hitt.
Talán én is pontosan ezért írtam le mindezt.
Nem meggyőzni akarok bárkit — csak emlékeztetni arra, hogy volt idő, amikor még ugyanazokat a dolgokat tartottuk fontosnak.

Talán csak magamat hibáztatom.
Hogy elfáradtam.
Hogy már nincs bennem annyi erő a vitákhoz, a meggyőzéshez, a bizonygatáshoz.

Mert van, amikor az ember nem azért hallgat el, mert nincs igaza —
hanem mert belefáradt, hogy mindig bizonygatnia kell.

— Márkus Zoltán
httsz.hu