Celldömölk – Amikor a Ság hegy ereje beköltözött a szívünkbe

Van az a fajta este, ami után nem kapcsolod be a tévét. Nem görgeted tovább a híreket. Csak ülsz a sötétben, és hagyod, hogy leülepedjen benned az a vibrálás, amit a téren kaptál. Tegnap Celldömölkön nem egy politikai gyűlés volt. Tegnap ott valami megrepedt a régi rendszer falán, és beáramlott rajta a fény.

Hallgattuk Magyar Pétert, aki hozta a tőle megszokott elemi erőt. De aztán történt valami, amire talán még ő sem számított. Színpadra lépett egy nő, aki nem „ejtőernyővel” érkezett, nem Budapestről küldték, és nem egy pártközpontban írták a szavait. Strompová Viktória állt ott, és abban a pillanatban megváltozott a levegő a Ság hegy lábánál.

„Péter elhozza a reményt… de ő továbbindul. Mi pedig… itt maradunk.”

Amikor ez a mondat elhangzott, abban a pillanatban lett súlya a csendnek. Ott mindenki megértette: a változás nem egy messziről jött ígéret, hanem az a munka, amit nekünk kell elvégezni itt, Kemenesalján. Viki nem „képviselő úr” akart lenni, hanem a hangunk. Az a hang, amit eddig el akartak fojtani.

Láttam Pétert is. Ott állt a színpad szélén, és valami olyat láttam az arcán, amit ritkán: a döbbenetet és a tiszta elismerést. Nem a telefonját nyomkodta, nem a következő várost tervezte fejben. Csak nézte Vikit. Olyan figyelemmel, mint mi mindannyian. Mintha ő is akkor ébredt volna rá: nem csak egy jelöltet talált, hanem egy kősziklát, akire rá lehet bízni egy egész térség sorsát.

Mert Viki beleállt mindenbe, amiről Ágh Péterék évek óta csak hallgatnak, vagy amiről „fentről lefelé” döntenek a fejünk felett.
Amikor a celli kórházról beszélt, nem számokról beszélt, hanem a biztonságunkról. Arról az érzésről, hogy ha baj van, van hova fordulni. Hogy nem vagyunk elfelejtett magyarok. Kimondta azt a fájdalmas igazságot, amit mindannyian érzünk: Kemenesalja nem lehet másodrendű vidék! Nem a „maradék” jár nekünk – sem az utakon, sem a megbecsülésben.

Viktória tegnap nem győzni akart. Hanem megmutatni, hogy szabadok vagyunk. Hogy a vasutasok városában, a Ság hegy erejével a hátunk mögött, nem kell többé lehajtott fejjel élnünk.

„Nem a hatalom szolgálata, hanem az embereké.” – mondta lassan, tagoltan, és abban a pillanatban mindenki tudta: ő az, aki ha belép a Parlament küszöbén, nem fog elhalkulni. Mert nem egy rangot visz magával, hanem a celli emberek mondatait, a falvakban élők panaszait és a fiatalok kérdéseit a jövőről.

Ez volt az a katarzis, ami után nem akarsz megszólalni. Mert rájöttél, hogy van választásunk. Hogy nem a „megszokás” az egyetlen út. Hogy van valaki, aki nem csak „képviselni” akar, hanem egyszerűen csak közénk tartozik.

Hazafelé menet csak a Ság hegy körvonalait láttam a sötétben. Ugyanolyan stabilan állt, mint Viki a színpadon. És akkor megértettem: ez a választás már nem a pártokról szól. Hanem arról a tartásról, amit tegnap visszakaptunk.

Köszönjük, Celldömölk! Meg fogjuk csinálni.

— Márkus Zoltán
httsz.hu